Május első vasárnapján az édesanyákat ünnepeljük és talán ez az a nap, amikor tudatosul bennünk, mennyire szerencsések vagyunk azok, akik ma is felhívhatjuk, megölelhetjük, vagy meglephetjük egy csokor virággal az édesanyánkat. Összeállításunkban anyukákat kérdeztünk arról, mit jelent számukra édesanyának lenni, hogyan változtatta meg az életüket az anyaság.
Törzsök Zsuzsanna, a Maros Művészegyüttes táncosa, két lány édesanyja:
2011-ben született Annám, 2013-ban Écskám. Sosem voltam az a pánikolós anyuka, azt vallom, hogy attól, hogy gyereket vállalunk, nem áll meg az élet, csak kicsit átrendeződik. Annám akkor tervezte jöttét, mikor feleség voltam egy éve, alkalmazott a Maros Művészegyüttesnél, egyetemista a Marosvásárhelyi Művészeti egyetem mozgásművészet szakán, és gyerekeket tanítottam óvodában, iskolában néptáncra. Picit nehezen váltam meg a színpadtól, 5 hónapos várandósként roptam még Annával, valószínű időben megszerettettem velük a népzenét. Anna az a mintagyerek volt, aki 3 óránként evett, így könnyen tudtunk vele mozogni, és nem kellett lemondani az addigi életről. Écskával fürgébben teltek a napok, ő már nem volt annyira kiszámítható, de hála mindkét gyerekem, és férjem, Hunor is segítségemre volt, így a néptánc 30 éve részem lehet. Amikor megajándékoz a Fennvaló az anyaság lehetőségével, új értelmet nyer az életünk, látjuk annak folytatását, hogy van miért/kiért élni és harcolni. Amit vallok, hogy míg a szívünk alatt hordjuk a gyerekeinket, a pocakunkban, addig, csak a miénk, utána már mindenkié. A születésükkel, megkezdődik a folyamatos leválás a szülőről, ami nem egy könnyű folyamat, még tanulom, de tudom, hogy nem lesz könnyű. Kevés Borsikás gyerekem kezét kellett elengednem, de mindegyiket megkönnyeztem, én ilyen vagyok, ragaszkodom mindegyik gyerekemhez. Arra törekszem, hogy megfelelő nevelésben részesítsem őket, keresem azt az arany középutat, amikor barátnő és szülő is lehetek egyben nekik.
Cseke Erzsébet pedagógus, két lány édesanyja:
Elsőre az jut eszembe, amit egy kedves barátnőm írt a babanaplóm elejére, egy idézet Elizabeth Stonetól, amely így hangzik: »Ilyenkor dönt úgy az ember, hogy élete végéig a testén kívül dobogjon a szíve.«
Anyának lenni a legnagyobb csoda, a legnagyobb szeretet. Én ambivalens érzésekkel lettem anya. Az első anyaságom az gyermek nélküli lét volt. Tudom, nehezen érthető, de az első lányom angyalként született. Rá három évre Anna születése rettegés volt, a babával eltöltött első hat hónap úgyszintén. Folyamatosan attól féltem, hogy valami történni fog. A változást a kedvessége, mosolya, szeretete, jógyermek-léte hozta el, idővel. A kisebbik lányom születése gyönyörű élmény maradt, a babás hónapok úgyszintén. Ő viszont temperamentumban teljesen a nagy ellentéte, pörgős, próbára tesz folyamatosan, feszegeti a határokat, és nem, sosem úgy alakul a nevelés, ahogy a nagy könyvek írják. Voltak elveim… aztán van a realitás. Ma azt mondom, nagyon szeret a jó Isten, hogy pont őket adta nekem. Ajándék ez a lét! Ha nehéz, akkor is. Édes teher.
Kovács Júlia, a Maros megyei magyar nyelvű óvodai oktatásért felelős szaktanfelügyelő, kétgyerekes édesanya:
Az anyaság számomra egy csendes, belső forradalom volt – nem látványos, de mindent megváltoztatott, alapjaiban írta újra a mindennapjaimat. A napjaim ritmusa már nem az órához, hanem a gyermekeim igényeihez igazodott – kezdetben az etetések, altatások, később az óvodai, iskolai programok, feladatok és beszélgetések töltötték ki az időt. Megtanultam, hogy az „időm” már nem csak rólam szól, hanem róluk is. Az anyaság megtanított rugalmasságra: hogy tudjak váltani a szerepeim között – anya, nő, dolgozó ember – akár egyetlen nap leforgása alatt többször és sokszor egyedül. A legapróbb pillanatok is jelentőségtelivé váltak: egy közös reggeli, egy esti mese (ezt az időszakot nagyon szerettem… sokszor olyan fáradt voltam, hogy este ők mondták a kedvenc meséiket) vagy egy együtt nevetés olyan értékeket hozott a napjaimba, napjainkba, amelyek korábban talán fel sem tűntek. Olyan humorérzékük van, hogy csak csodálni tudom…Nagyon sokszor megnevettetnek. A mindennapjaim már nem a tökéletességről szólnak, hanem az együttlét erejéről, a jelenlétről, és arról, hogy minden napban ott a lehetőség valami szépre…. még ha néha kevésnek érzem ezt az időt… talán ők is…
Számomra az anyaság nemcsak szerep – hanem az a hely, ahol a szívem hazatalál. Néha fáradt vagyok, de a lelkemben mindig ott van a hála, hogy az ő szemükben én vagyok az otthon. Bízom benne, hogy amit ma adni tudok – figyelmet, értékeket, szeretetet –, az egyszer majd erőt ad nekik, amikor már nem leszek ott minden lépésnél.
Csata Éva, a Hifa Románia igazgatója, kétgyerekes édesanya:
Amikor anya lettem, elsősorban azt tanultam meg, hogy hibázhatok. Nem kell minden áron, mindenben a maximumot nyújtanom. A gyerekeim megtanítottak szeretni, áldozatot hozni, szelídnek és alázatosnak lenni. Megtanítottak az ajándékkal szembeni helyes hozzáállásra. Nem birtokolni, hanem óvni, védeni és mindvégig hálásnak lenni. Általuk ismertem meg az idő fogalmát, annak szubjektív és objektív összetevőivel. És hogy minden egyes percet meg kell szentelnem, tudatosan készülve arra, amikor továbbrepülnek. Kahlil Gibran szavai fejezik ki azt, ami mindannyiunk számára követendő ebben a szerepünkben: “Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár veletek vannak, nem birtokaitok. Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem meg nem reked a tegnapban”.
Hajnal Zsuzsanna szín- és stílustanácsadó, egy kislány anyukája:
Anyának lenni egy új dimenzió, számomra ez egy szűz terep! Nagyon jól elvoltam gyerek nélkül is, de most, hogy megszületett a kislányunk, adott valami extrát, valami többet. Nem hasonlítható ez az érzés semmi máshoz, a végtelen szeretet, a folytonos aggodalmaskodás, hogy vajon jól csinálod-e? Hogy a lehető legjobban szeretnéd csinálni, de tudod, hogy majd 30 évesen pszichológushoz fog járni, hogy rádöbbenjen, a szülei hol rontották el.
Menyhárt Borbála