Bizonyára mindenkinek van olyan álma, amit életében legalább egyszer ki szeretne próbálni vagy teljesíteni. A bakancslista azonban gyakran csak kívánságlista marad az éjjeliszekrény fiókjában, hacsak nem döntünk úgy, hogy belevágunk.
Hattagú székelyföldi baráti társaság határozott úgy, hogy nekivágnak és meghódítják idén Európa csúcsát, a 4810 méteres Mont Blancot. A többségében székelyudvarhelyi, vagy onnan elszármazott csapattagok egyike Bálint János, marosvásárhelyi kertészmérnök, egyetemi tanár. Alábbi interjúnkban vele beszélgettünk többek között arról, hogy mit jelent számukra egy ilyen kihívás.
Honnan jött az ötlet, és miért döntöttetek úgy, hogy megmásszátok a Mont Blancot?
Régi baráti társaság vagyunk, akik évente együtt szoktunk kirándulni, nyaralni. 2023 decemberében egyikünk elő állt az ötlettel, hogy miért ne. Rövid időn belül összeállt a csapat: Vajda Antal ötletgazda (Székelyudvarhely, Svájc), Pápay Botond kertészmérnök (Székelyudvarhely), Hermann Örs fogorvos (Székelyudvarhely), Hermann Szilárd fogorvos (Székelyudvarhely, Chicago), Dombi András fogorvos-alpinista (Sepsiszentgyörgy, München), valamint jómagam, Bálint János (Székelyudvarhely, Marosvásárhely).
Hogyan készültetek fel?
„Egy hosszú séta” (Long walk) – így is nevezik az ismertetőkben a Mont Blancot. András már többször megmászta, ezért tőle kértünk útmutatást, így fogalmazott: ha nehézség nélkül le tudjuk szaladni a 15 km-t 1 óra 20 perc alatt, akkor fel vagyunk készülve.
Volt, aki futóedzésekkel készült, volt, aki személyi edzőt fogadott, hogy fél év alatt fizikailag elérje a kellő erőnlétet. A felkészülés során az ad erőt, ha fejben le tudod küzdeni a fáradtságot. Tehát amikor már megállnál, meg tudod győzni magad, hogy később a hegyen erre nem lesz lehetőséged, tovább kell menned. Tény, a felkészülés során többször feszegettük a határainkat.
És honnan tudod végül, hogy fel vagy készülve?
Fontos, hogy fejben is készülni kell. Többen azt éreztük a csapatból a felkészülés során, hogy most, 40–45 évesen vagyunk csúcsformában. A túra előtt mindannyian úgy éreztük, hogy fel vagyunk készülve, elszántak vagyunk, és csak a balszerencse vághatja keresztbe a számításainkat.
Milyen nehézségekkel számoltatok, mi volt, ami meglepett?
Az első és legfontosabb, hogy a megfelelő menedékházakba kell lefoglalni a szállást. A legtöbb esetben a profi hegymászók elsőbbséget élveznek a szállásokon, az amatőrök számára pedig kevesebb helyet szabadítanak fel, ezért az időpontválasztás nem volt kérdés, augusztus 18–19-re kaptunk helyet.
Ezután néztünk utazási lehetőségek után, de már induláskor beigazolódott egyik aggodalmunk: a kolozsvári reptéren tudtuk meg, hogy törölték a müncheni járatunkat, így más útvonalon, más járattal kellett utaznunk. Az odaút emiatt hosszabb és összetettebb volt, ezért tartottunk attól is, hogy elkeverednek a csomagjaink a felszerelésekkel. Végül szerencsére minden és mindenki épségben megérkezett.
Megérkeztetek a Mont Blanc lábához. Hogyan tovább?
Úgy tartják az alpinisták, hogy a Mont Blanc nem számít különösebben veszélyes terepnek, megfelelő felkészüléssel bárki meg tudja mászni. Ennek ellenére vannak veszélyes szakaszok.
A legveszélyesebbnek a Grand Couloir számít, ami gyakorlatilag egy kőomlásos folyosó, ahol a kőlavina mindennapos. Ezért ezt a szakaszt a hajnali órákra időzítettük, amíg még fagy van, és kisebb az esélye kőomlásnak. Ehhez azonban 2400 m-ről hajnali 2-kor kellett elindulnunk, zuhogó esőben, hogy hajnalra odaérjünk. Itt számításaink szerint drótkötélhez csatlakozva kellett volna haladnunk, ám az alsó szakaszon a kötél le volt szakadva. Kis tanakodás után úgy döntöttünk, hogy András, a csapat alpinistája előremegy és rögzít nekünk kötelet. Miután elindult, megérkezett egy tapasztalt túracsapat, akiken láttuk, hogy magabiztosan vágnak neki, hiszen ők már ismerik a hegyet, és hallották, hogy nincs kőomlás, így utánuk mentünk mi is. Ettől a szakasztól tartottunk a leginkább, mivel nem volt sem biztosítókötél, sem jó látási körülmények.
A csúcstámadás előtt 3800 m-en volt a szállásotok. Lehet ilyen magasságban pihenni?
Nagyon jól felszerelt, kényelmes menedékházban (du Gouter) voltunk, ahol teljes ellátásban részesültünk. A helyieken egyáltalán nem látszott, hogy megviselné őket az oxigénhiány, számunkra azonban az emeletes ágy megmászása is szapora levegővétellel járt. Óvatosabban kellett mozognunk, nem csináltunk hirtelen mozdulatokat, hiszen az avatatlan test, illetve a szervezet számára az oxigénhiány nagyon megterhelő, a pulzusunk még nyugalmi állapotban is 50 százalékkal nagyobb volt, mint 2500 m alatt.
Hogyan zajlott a csúcstámadás?
Előző napokban az időjárás miatt nem volt sikeres csúcstámadás. Mi augusztus 19-én hajnali 4.30-kor indultunk el, részben felhős, 50–100km/h-ás széllökésekkel. Ez az időjárás az amatőrök számára nem ideális, de nem is lehetetlen feladat. Aznap csupán néhány tucat személy ért fel a csúcsra, köztük mi is. A következő napokban, amikor az időjárás már sokkal kedvezőbb volt, már jóval többen, akár százas létszámban is elérték a 4810-et.
Csak a legszükségesebbeket vittük magunkkal: vizet, energiaszeleteket, mindenféle alpinista felszerelést, túrabotot és jégcsákányt (a botokat félúton egy menedékháznál hagytuk). Szóval a teher minimális volt az előző napokhoz képest, amikor a 3800 m-en levő menedékházig a teljes felszerelést fel kellett cipelni. Megközelítőleg 4 és fél óra alatt jutottunk fel a csúcsra, majd 3 és fél óra volt vissza.
Mi volt a legemlékezetesebb pillanat?
Egyértelműen az, amikor felértünk. El is érzékenyültünk. A Mont Blanc csúcsát egy nyeregként kell elképzelni, ami egy keskeny, havas sáv. Amikor oda felér az ember, előtör belőle a rengeteg készülés, a munka, amit beletett. Az, hogy sikerült felérnünk, megkoronázta azt a sok alkalmat, amikor feszegettük a határainkat.
Ami még nagyon fontos volt számunkra, hogy a teljes csapat feljutott, nem történt senkivel baleset vagy betegség. Ez lelkileg nagyon sokat adott hozzá a sikerélményhez, sőt még véletlenül is úgy sikerült, hogy ketten a születésnapunkat ünnepelhettük a hegyen. Ezek leírhatatlanul megható pillanatok voltak.
Miben számított, hogy ti egy baráti társaság vagytok? Szükség volt egymás támogatására?
Mindenkinek voltak nehéz pillanatai, kinek előbb, kinek később, rövidebb vagy hosszabb ideig, de ilyenkor a csapat egy emberként összetartott és támogattuk egymást. Az egyéni mászáshoz képest, ahol idegen túravezető segíthet csak, lelkileg bizonyosan többet adott, hogy csapatként ott voltunk egymásnak.
Mi volt a legfontosabb tanulság, amit a Mont Blanc megmászása során szereztetek?
Ez mindenki számára egyéni. Lehet, hogy közhelyesnek hangzik, de számomra az tudatosult, hogyha kitűzöl egy célt, és mellérendeled a megfelelő munkát – ez nagyon fontos –, akkor az a cél elérhető. Természetesen ez reálisan elérhető cél kell legyen. Amikor eljutsz arra a pillanatra, hogy sikerült, vagy akár még előtte, amikor feszegeted a határaidat, elkezded másként szemlélni a világot, letisztulnak azok, hogy mik is a legfontosabb dolgok az életedben, amikről a szürke hétköznapok problémái között elveszted a fókuszt. Mentálisan nagyon sokat tud adni egy ilyen kihívás.
Milyen tanácsot adnál azoknak, akik szintén gondolkoznak hasonló kihíváson?
Legyen reális a cél, és legyen egy határozott felkészülési terv, amit szigorúan követnek. A munkát nem lehet megspórolni. Aki belevág, legyen kitartó, elszánt a cél elérésében, és amikor úgy érzi – mert előbb-utóbb lesz ilyen –, hogy elérte a határait, akkor mérlegeljen a józan ész határain belül, hogy meghozhassa a megfelelő döntést: tovább megy, vagy a túlzott veszély miatt inkább megáll és visszafordul.
Az út vagy a kihívás során tisztelettel és alázattal álljon a feladathoz, a Mont Blanc esetében például tisztelje a hegyet, tisztelje a természetet, az arrogancia az ember fejében fokozott fizikai terhelés alatt hibás döntésekhez vezethet, ami veszélyes vagy akár végzetes is lehet.
Lesz következő?
Egyelőre nem tervezünk újabb, hasonló mértékű kihívást. Családjaink nagyon büszkék ránk, és rengeteg köszönettel tartozunk nekik, amiért százszázalékban támogattak mind a felkészülés, mind pedig a túra során, de úgy gondolom, hogy ők is örvendenének, ha jövőre egy teljesen hagyományos, veszélytelennek mondható, pihentető kirándulásra mennénk, közösen.
