fbpx
Jegyzet

Undorító, köpködős! – fülébe súgta a kerekes székben ülő kislánynak!

A minap Marosvásárhely több pontján mozgássérült gyerekeknek szánt hintákat állítottak fel az önkormányzat alkalmazottai. Az új játszótéri elemek érthetően nagyon felcsigázták a gyerekek érdeklődését és amióta használatba adták, egész nap csak úgy csüngnek rajta a kacarászó gyerekek.

A vársétányon találkoztam először a látvánnyal, amikor egy ilyen hintán egy olyan gyerek haja lobogott, akinek ez valóban szánva volt. Rózsaszín hajgumi díszítette az öt év körüli sérült kislány hosszú copfját és nyugodt mosoly ült az arcán, amint ő is beleolvadt a gyerekseregbe. Ebben az idilli pillanatban többször is odaszaladtak hozzá a gyerekek. A vigyázó szülők szemében, ahogyan az enyémben is, megható volt, hogy milyen szépen „játszanak” együtt a kicsik. Egy padnyi távolság azonban elég volt hozzá, hogy elsősorban a fülem egy nagyon szomorú jelenet tanúja lehessen. Egy mosolygós kisfiú odaszaladt a kislányhoz, kedvesen a füléhez hajolt és élesen súgta a fülébe a következő szavakat: Undorító! Köpködős!


Mélyen belém hasítottak ezek a szavak. Gyermeki butaság vagy tudatlanság lenne ez? Ez nem egy idegen gyermek volt. Jó szülők hat éves kisfia, aki egy szerető család melegében nevelkedett. Úgy éreztem meg kell védenem valahogy azt a kislányt. Nem az igazságtalanságtól, hiszen azzal úgyis tele vannak a mindennapjaink, hanem a szavak súlyától és kegyetlenségétől. Hiszen tudjuk milyen ártó és romboló tud lenni egy megalázás. Nem idegen már erdélyi viszonylatban sem a „bullying” fogalma. Lelki traumák sorozata fakad egyszerű, rosszindulatú megjegyzésekből és ritkán ugyan, de tragédiákig is tudnak fajulni ezek a súlyos szavak. Ösztönösen emeltem a mutatóujjam a fiú felé, hangtalanul ugyan, de szigorú tekintettel próbáltam a tudtára adni, hogy helytelen, amit tett. A tekintetünk gyorsan találkozott, mivel „csínytevése” után rögtön körülnézett, valamilyen visszajelzést várva. Abban a pillanatban nem tudtam megtalálni szemeiben a gyermeki ártatlanságot. A szellemi fogyatékkal is élő kislány talán nem is hallotta, értette, hogy mi történt. Szeretném azt gondolni, hogy a fennvaló ezáltal is óvja őt védtelenségében.

Ez az, ami leginkább felháborított a jelenetben. A védtelenség. Ha a saját gyermekem tette volna ezt, akkor ez lett volna az első lecke. Ne bánts másokat, de főleg ne bánts olyan embereket, akik nem is tudják megvédeni magukat. A fiú apja nem hallotta a szavakat, de látta, hogy valami kevésbé helyénvaló történt. Segíteni annyit tudott a helyzeten, hogy elhívta onnan gyermekét.

Akinek nincsen saját gyereke, az természetesen sokkal szigorúbb elveket vall a gyereknevelés terén, szülőként azonban tudjuk, hogy meg kell tennünk mindent, amit lehet a gyermekért, de a jó felnőtté válásnak sajnos nincs receptje. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ebben az egyenletben nagy szerepe van a nevelésnek. Régen, nem csak apád és anyád nevelt, hanem a törzs, a falu és mindenféle közösség. A csintalan gyermekre rászólhatott a buszsofőr és szava volt a tanárnak, vagy éppen a boltban a mészárosnak. A közösség arra is nevelt, hogy ne legyünk individualisták és legyen egyfajta érzékenység a lelkünkben embertársaink iránt. Legyenek azok klinikailag egészségesnek nyilvánítottak vagy sem. Egyszóval legyen bennünk empátia egész kicsi kortól.


Hiszem, hogy az általam leírt eset kivétel. A gyermekek alapvetően jó apró emberek. És félreértés se essék, nem szólok a gyermekközpontú nevelés ellen sem. Hasznosnak találom a modern nevelési módszereket. Úgy gondolom, fontos, hogy időt szánjunk gyermekeinkre, hordozzuk őket anyaként, játsszunk velük apaként, olvassunk nekik naphosszat és mutassuk meg nekik a világot. Csak ne felejtsünk el a gyermek mellett embert is nevelni belőlük.

(szente)

Ajánlott bejegyzések

Kampány Maior módra

krakoczi

Soós programja és a Mátrix kék pirulája

László Portik

Nyugi, lesz díszvilágítás!

zkadar
Betöltés....

Ez a weboldal sütik használatával javítja az Ön élményét. Feltételezzük, hogy ezzel rendben van, de kérésre leiratkozhat. Elfogadás Bővebben