Megszereztük Soós Zoltán ünnepi köszöntőjét. Alább olvashatják:
„Még három szilveszter éjszakát kell megéljünk, s akkor kerek évfordulót, születésnapot ünnepelhetünk. A kétszázadikat, ami azért mégiscsak jeles ünnepelni való nap. Ma ugyanis 197 éve annak, hogy a szilveszteri éjszakán világra jött minden idők legnagyobb magyar költője, Petőfi – Petrovics – Sándor. Akinek nem a legnagyobb, hát lelke rajta… Hogy volt-e születésénél hullócsillag, azt nem tudni, egyesek szerint igen, mások szerint nem, de hogy hullásánál nem volt semmilyen csillag, azt már számos szemtanú igazolta. Nem is lehetett, hiszen ágyúdörej, -füst, égő házak pernyéje borította az eget, hát van-e, lenne-e kedve ilyen időben bárminémű csillagnak hullani, ragyogni? Meg aztán nem is lenne illendő dolog a csillagok részéről egy ilyen gyásznapon hullani.
Beszélnek a székelykeresztúri temető Petőfi-sírjáról, beszélnek barguzini nyughelyről, beszélnek még számos más elhalálozási helyről, de nekem valahogy nem akaródzik bármelyikben jottányit is hinni. Mert neki ott kellett elhullnia a csatamezőn, trombita hangja és ágyúdörej közepette, hiszen maga mondta, hogy így lészen, a költő pedig soha nem beszélt mellé. Azt már kiejteni sem merem, hogy nagyot akart mondani. Miért tette volna, amikor úgy hitte, egy a cél, egy az akarat, s aki ebben nem hisz, aki ezért nem vállalja a váll-váll melletti harcolt, aki nem vállalja a legfőbb áldozatot, az nem érdemli sem a győzelmet, sem a dicső halált. Voltak – vannak ma is – kishitűek, tévelygők, kódorgók, de azokat Petőfi szerint „hasztalanul hívogatta a haza”. De az ilyeneket – állította ez az alig huszonhat esztendős vátesz – mindenkor elnyeli, majd kiveti magából a föld.
Hitte és vallotta. Ezért nem hiszek én Barguzinban, nem hiszek az Ispánkúttól közelebb vagy távolabb eső temetőkben, nem hiszek abban, hogy kikerülte volna eleve elrendeltetett sorsát, hogy elment volna egyebüvé meghalni. Ő nem tehetett ilyet. Hiszen tudta, aki eltévelyedik feltett szándékától, aki nem vállalja társai, elvbarátai sorsát, azt kiveti magából a föld is. Ő pedig ilyet nem akarhatott. Úgy, hogy itt van valahol, Erdély megszeretett földjében, az Ispánkút környékén, egy suttogó tömegsírban, harcostársak között s a szelíd lankák alatt új forradalmakról, respublikákról és győztes csatákról álmodik.
Adja Isten, hogy ez az új esztendő győztes csatákat hozzon minden marosvásárhelyi életébe! Éljen a szabadság!”