fbpx
Jegyzet

Egy maréknyi emlék-meleg

A december eleji havazás előtt nem sokkal, barátokkal járkáltunk a városban. Mint az ilyenkor lenni szokott, elnézegettük a szecessziós házakat, az egyre csupaszabb parkokat, zöld övezetnek gúnyolt fás-foltokat, s szomorúan állapítottuk meg, hogy immár ennek az évnek is lassan vége lesz, az egyre jobban lehűlő levegő lázas sietésre kényszeríti a vásárhelyieket, s azon kívül, hogy változás történt a kormányban, meg hogy az államelnök újabb öt évre a helyén marad, az esztendő nem sok újat hozott a város lakóinak életébe. Felkanyarodtunk a Petőfi térre, s vettük volna az irányt az égbe nyúló kockaköveken a vár mellett az egykori „Bulevárd” felé, a hajdani II. Rákóczi Ferenc utcán, ott, ahol egykor a Darvas-allé bokros-fás sétálósávja nyújtózott enyhülésre, önfeledt sétára csábítva az akkori polgárokat, amikor kellemes, otthont idéző illat csapta meg az orrunkat. Varázsütésre visszapördült bennünk a naptár, a sok évvel ezelőtti novemberek első napjára, amikor a két nagy felekezeti temető felé hömpölygött az emberáradat, krizantémcsokrokat szorongatva, zsebekben, szatyrokban gyertyákat cipelve, amiket majd odafönn, a sírkertekben lobbantanak lángra emlékezve és emlékeztetve a régvoltakra, az eltávozottakra, azokra, akik kisebb vagy nagyobb mértékben járultak hozzá ennek a városnak a megmaradásához, élhetővé tételéhez, akik akár puszta jelenlétükkel is megalapozták azt, amit ma egykori vásárhelyi hangulatnak nevezünk. És mindezt belengte a pléhkályhákban pörkölődő gesztenye édeskés, semmivel össze nem téveszthető illata, amit párnákkal takart tárolókba öntöttek, hogy majd onnan mérjék ki a zsebükben kotorászó nagypapák vagy édesapák mellett sivalkodó gyerkőcöknek, újságpapírból, vagy régi könyvek lapjaiból csavarintott staneszlikbe (stanicilkbe, mondtuk akkor a németből jött staneszlinek = Stanitzelnek), akik számára az egész világítási kényszerprogram egyetlen felemelő mozzanata a gesztenyemajszolás volt. Fázós újakkal bontogattuk a forró gesztenyét, kapirgáltuk le róla a megégett héjat, hogy aztán bekapjuk a még forró – mert csak így volt érdemes megenni, a hidegebb szemeket diszkréten leeresztettük a kabátunk mellett a földre –, mennyei ízű gyümölcsöt. Ez volt akkor a világítás napjának a fénypontja, igazi értelmére csak jóval később jöttünk rá, amikor már kinőttünk a serdülő, s tán még az ifjú korból is. De azokat a gesztenyeillatú napokat elfeledni sohasem lehet.

És most itt állt a vár alatti sarkon ez a gesztenyesütő fiatalabb asszony, úgy, mint ezelőtt ötven-hatvan évvel ezelőtt egy idősebb, rengeteg fekete hárászkendőbe bugyolált néni, fakanállal kavargatta a gesztenyeszemeket, hogy oda ne égjenek, s ugyanolyan párnával védett tárolóba öntötte a már készre sült szemeket. Akaratlanul is megálltunk előtte, s kértünk fejenként egy-egy satnicli sült gesztenyét. És mit ád’ Isten, most is újságból csavarintott papírzacskóba mérte bele az asszonyság a párolgó golyóbisokat. Annyi változott, hogy a papírzacsakot egy nájlonzacskóba is beletette, hogy későbbre hűljön ki. No persze egy kicsit drágábban, az ötven évvel ezelőttinek olyan tízszeres árán számította meg, de ki számol ma már ezzel, ha ugyanott, ugyanúgy, ugyanolyan stanicliben veheti a gesztenyét. S amint ott nosztalgiáztunk, kihallgatott, majd megszólalt a gesztenyesütő asszony – az az ötvenes évek elején itt áruló, hárászkendős asszonyság az ő nagymamája volt. Ő immár a harmadik generáció. A nagymama után az édesanyja sütötte itt a gesztenyét, most meg ő. Nosztalgiázva baktattunk felfele az égbenyúló kockaköveken, s megállapítottuk: a jó közérzet helyreállításához elegendő egyetlen marék emlék-meleg gesztenye, még ha nájlonzacskóba is csomagolják pótlólagosan, még ha nem is Nagybányáról, hanem Olaszhonból érkezett a gyümölcs – mesélte minap vásárhelyi ismerősöm.

Így igaz. Az emlékek, az emlékezés szebbé, nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá teheti napjainkat, élhetőbbé azt a várost, amiben élni akarunk. És ehhez csak az kell, hogy legyen mire emlékezni, legyen, ki emlékezzen, és legyen, ki emlékeztessen. Nem azt mondom, hogy most hozzuk vissza a cipőpucolókat, utcai köszörűsöket, „ablóóóóókot” ordítozó üvegeseket, a városon áttrappoló jeges-kocsit – bár ezek is üde színfoltot jelentenének mindennapjainkban – hanem azt, hogy ne hagyjuk végleg elveszni ami értéket, színt, életet jelentett ennek a városnak az életében. És ennek a városnak az életében sok ilyen üde színfolt volt, kezdve a Hétfáktól, át a Cementlapokon, a strandokon, kellemes Maros-parton, Somos-tetőn, egykori korcsolyapályákon, de fotópapírgyáron, bőrgyáron, bútorgyáron keresztül, el egészen a meghitt kiskocsmákig, ahol flekkenezések közben „szocializálódtak” a városlakók. Próbáljuk meg ezt együtt, egy akarattal, kemény kitartással létre-, illetve visszahozni. Ha másoknak sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne? Nem vagyunk, mert nem voltunk soha alábbvalók másoknál. Csak a nagy akarás hiányzik mostanság. Hát akarjunk, újra, együtt, egymást támogatva, akárcsak egy Bolyai – az emlékekből, hagyományokból egy új világot teremteni. Azt a világot, amit eleink egyszer már megálmodtak és megteremtettek. Összefogással nekünk is sikerülni fog, ebben bízom.

Hatházy

Ajánlott bejegyzések

Van Isten, szereti a magyarokat

Rákóczi Kinga

1459 ± egy nap

Karessz

I(J)ohannis nem tágít – a magyar (és a PSD) a mumus!

zkadar
Betöltés....

Ez a weboldal sütik használatával javítja az Ön élményét. Feltételezzük, hogy ezzel rendben van, de kérésre leiratkozhat. Elfogadás Bővebben