fbpx
Jegyzet

Hová parkoljuk a telegondolánkat?

Fotó: Bereczky Sándor

Fotó: Bereczky Sándor

Egyre gyakrabban hallani Vásárhelyen, hogy a régi városlakók legszívesebben elköltöznének innen, más, lakhatóbb, élhetőbb vidékekre, településekre, mi több kellemesebbeknek tűnő országokba. És nem a fiatalok, az álláskeresők – ma már nem is a munkahelyhiány jelenti a legfőbb gondot kies vagy kietlen városunkban – mondják ezt, hanem azok a tősgyökeres marosvásárhelyiek, akik egy-két évtizeddel ezelőtt még ölre mentek volna, ha valaki meg merészeli sérteni szülővárosukat. Az elidegenedés, a kilátások beszűkülődése, vagy a már teljessé váló kilátástalanság mondatja ezt az amúgy lokálpatriótának tartott és tudott vásárhelyiekkel. S hogy ez nem csak amolyan fellengzős, puszta magamutogatás, mi sem bizonyítja jobban, hogy egyre jobban fogy a város lakossága, egyre többen hagyják el – sírva, olykor nyüszítve, de mégis elhagyják – szülőhelyüket. Egyre gyakoribbá válik, hogy a világhálón többször ütközünk ismerősökbe, mint főtéri sétálgatás közben. Már ha van még valakinek kedve sétálgatni a főtéren. S ez az elnéptelenedés – mert az, mondjuk ki bátran – éppúgy jellemző közösségünkre, mint a város teljes lakosságára. Sőt, talán sokkal inkább jellemző ránk. Ennek az egyik oka az, hogy jobban érzékeljük a különbségeket. Még tudjuk, akár saját tapasztalatainkból, akár felmenőink elbeszéléseiből, milyen volt Flekkenburg, milyen hagyományokkal rendelkezett, hogyan lehetett élni itt, miképpen éreztük otthonunknak ezt a várost – a Flekkenfalvának is becézett települést –, hogyan voltunk otthon benne. Nos, emellett még ott van az is, hogy látjuk az ellenpéldákat. Kolozsvár, Nagyszeben, vagy a legtöbb erdélyi város, amelyek pár évtizede még „semmivel nem voltak rangosabbak” nálunk, vagy legalábbis nekünk nem tűntek annak, csak úgy elsuhantak mellettünk. Európai városokká nőtték ki magukat, és tették ezt úgy, hogy nem csorbult otthonosságuk, megtartották lényegüket, megtartották fényüket és őslakosaikat olyképpen, hogy azok valóban otthonuknak tekinthessék őket, nem sérült cívis-öntudatuk.

Rójuk az utcákat, tereket, kerekeken, vagy csak úgy, az apostolok lován. S máris előttünk az első nem-szeretem jelenség, amitől a tősgyökeres vásárhelyinek mehetnéke támad. A közlekedés. Szinte lehetetlen mára már normálisan, vásárhelyiesen járni a várost. A dugók, torlaszok, az utca egyik oldalára élni kárhoztatott gyalogosok látványa mindennapos. Félreértés ne essék – a XXI. század mindenhova elvitte a járművek sokasodását, a zsúfoltságot, s miért ne, a benzingőzt is, de mindenhol igyekeztek ezt az új jelenséget kezelni. Több-kevesebb sikerrel. Egyedül nálunk állt meg a világ. Itt nem történt semmi annak érdekében, hogy a régi struktúrákat hozzáigazítsuk a jelen követelményeihez, maradtunk azzal a Bernády-korabeli úthálózattal, amit örököltünk. Ami – és ez tény – a maga korában fölöttébb korszerű volt. Csakhogy azóta eltelt több mint egy évszázad s ezt a cipőt kinőttük. Átszabni, építeni, alakítani kellett volna. Ehelyett zseniálisabbnál zseniálisabb megoldásokat ötölt ki a városvezetés. Egyik ilyen volt a drótkötélpálya (telegondola) ötlete. Mármint, hogy a Víkendtelepet drótkötélpálya kösse össze a Somos tetővel. Bizonyára elfelejtettek szólni neki, hogy Vásárhely nem turisztikai város. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Brassó vagy Déva. Felrémlik lelki szemeim előtt, hogy minő örömmel használta volna ki ezt a lehetőséget a Fürst-telepi nagymama, hogy kis unokáját légi úton vigye az állatkertbe. Mert, hogy a szinte nem létező turisták e tekintetben számításba sem jöhetnek, az holtbiztos. Szerencsére ennek az agyament ötletnek a megvalósítására nem került sor.

És itt van a tömegközlekedés. Ami a közlekedésnek szerves része… kellene, hogy legyen. De nem az. Valamilyen felfoghatatlan csoda folytán megszabadultunk a guruló koporsóknak is tekintett városi mikrobuszok jó részétől. Ám a jelenlegi gépjárműparkot már eleve ócskán vásárolták, számbelileg a fél város szállítására lenne elegendő, ha egyáltalán elegendő lenne bármire is. De nem az. Ugyanis a járművek állapota miatt az egyetlen biztos tényező, hogy egyáltalán nem biztos, hogy el tudnak indulni. Vagy ha el is. Fél műszak után kigyulladnak, lerobbannak, legfennebb a forgalom akadályozására használhatók, amolyan dugóképző eszközként. Más városokban igyekeznek rábeszélni a lakosokat, hogy a személygépkocsik helyett tömegközlekedési eszközökkel járjanak munkába. Mert az olcsóbb, gyorsabb, környezetkímélőbb, s nem utolsó sorban megszabadítja a várost a közlekedési dugóktól. Nálunk is volt egy zseniális ötlet. Tegyék a közszállítást általánosan ingyenessé. Na, az a kis okos, aki ezt kitalálta, bizonyára nem hallott arról, hogy a buszok üzemanyaggal üzemelnek. Olyan üzemanyaggal, amit pénzért kell megvásárolni. És bizonyára azt sem tudta, hogy mennyi a város költségvetése. Arról pedig már egyenesen halványlila segédfogalma sem volt, hogy ebből az általa nem ismert, vagy egyszerűen ignorált költségvetésből még egy ilyen minimálisra szabdalt gépparkot sem lehet üzemeltetni. A gondolatmenet egyszerűen zseniális: végy egy számbelileg és műszakilag rokkant közlekedési vállalatot, végy el minden pénzt tőle, tedd ingyenessé a szolgáltatását, s ettől minden remekül fog működni. Ám amióta a föníciaiak feltalálták a pénzt, az ilyen ügyletek általában bebuknak. Az ötletgazda bizonyára nem emlékszik, vagy nem akar emlékezni a Caritas-botrányra. Ott volt egy ilyen, vagy ehhez hasonló találmány: végy egy tetszőleges nagyságú, de azért minél nagyobb összeget, azt tedd le pihenni három hónapig, s ez idő alatt a pénz nyolcszorosára nő. Csak úgy, magától. Nos, a pénz nőtt is, egy darabig, Stoica mester számára, aki a piramisjátékot kitalálta és futtatta, de aztán, amint az lenni szokott, a játék összeomlott, a működtetőjét hűvösre tették, a befektető játékosok pedig megszabadultak spórolt pénzecskéjüktől, lakásaiktól, állataiktól, földönfutókká váltak. Több tíz- vagy százezren. Hát ilyen sors várt volna az ingyenes tömegközlekedésre, ha valamilyen csoda folytán a helyi tanácsosok megszavazzák az eszement tervezetet.

Ennek a varázslatos – csak nálunk az! – közlekedésnek van egy járulékos eleme. A parkolás. Nos, e körül még nagyobb a káosz. Tessék elképzelni – ha valamilyen csoda folytán a város valamennyi járművének tulajdonosa egyszerre arra az elhatározásra jutna, hogy leparkol… Elméletileg erre lennie kell egy lehetőségnek, azonban gyakorlatilag ez teljességgel lehetetlen. Ugyanis több a jármű, mint a parkolóhely. Bármennyire furcsának tűnik, ez így van. Próbálkoztak azzal, hogy bizonyos utcákat egyirányusítottak, felszerelték őket parkolósávval, ennek meg az lett a hozadéka, hogy látványosan emelkedett a közlekedési bírságok száma, ám a parkolás nem oldódott meg. Volt szó mélygarázsról, emeletes parkolóházakról, ám mindez csak az említett elméleti lehetőségek szintjén maradt. Mígnem… Mígnem szárba szökkent egy újabb zseniális ötlet: építsünk mélygarázst a főtér alá. Hogy miért pont a főtér alá? Mert ezzel csökkentik a főtér zsúfoltságát – hangzott a salamoninak távolról sem nevezhető döntés-magyarázat. A nagy igyekezetben csak arról feledkeztek meg, hogy a főtér alatti mélygarázsba igyekvőknek, valamint az onnan távozóknak is ugyanitt, a főtéren kell áthaladniuk. Tehát forgalomcsökkenés nulla, viszont az építkezéssel számos műemlék jellegű főtéri épület rongálódna meg a földmozgatás során fellépő statikai problémák miatt, azokat le kellene bontani. Így lassan felmorzsolódna a még meglévő szecessziós épített örökség jó része. Azt pedig, hogy a szecessziós épületeket kik és mikor emelték, nem szorul bővebb magyarázatra.  Tulajdonképpen a főtéri mélygarázs ötlete harácsolási szándékkal született, bizonyos, a jelenlegi vezetéshez közel álló befektetők szeretnének így jelentős megrendelésekhez jutni, az már kevésbé érdekli őket, hogy mi lenne azután a város arculatával. Arra a logikus felvetésre, hogy volna hely a Maros Mall melletti gödörben, a Színház mögött, vagy Bolgárok terén mélygarázsokat kialakítani, a jelenlegi városvezetés egyáltalán nem reflektál.

Nagyapám a múlt század első felében alpolgármester volt, tehát első kézből ismerem az akkori megoldási javaslatokat. Szó volt arról, hogy az 1907-ben a városba bevezetett vasutat átköltöztessék Marosszentkirály irányába, egyúttal a folyó mentén kialakítandó útra tereljék át a forgalmat, ezzel tehermentesítve a várost. Pénz hiányában akkor ez nem valósulhatott meg. A tervek feledésbe merültek, a forgalom növekedett, s ma ott állunk, hogy szinte képtelenség közlekedni Marosvásárhelyen a csúcsnak számító napszakokban. De lassan oda jutunk, hogy már nem csak a csúcsforgalmi időszakban alakulnak ki dugók, forgalmi elakadások, hanem a nap bármely szakában. A szomorú és az érthetetlen az, hogy e kérdések megoldására még csak próbálkozás sem történik.

Fejlettebb országokban láthatjuk, hogy a történelmi városrészeket lezárják a forgalom elöl. De Erdélyben is van számos példa erre. Elég, ha a tőlünk alig hetven kilométerre levő Meggyesre gondolunk. Azokon a helyeken sem voltak könnyebb helyzetben a városrendezési szakemberek, mint nálunk. De megtalálták a megoldást arra, hogy ez kivitelezhető legyen, anélkül, hogy műemlék jellegű épületeket áldoztak volna fel, vagy megváltoztatták volna a település struktúráját. Mert volt akarat, megvolt a tisztelet a települések épített öröksége, történelmi hitelességének megőrzése iránt. Az nem lehet igaz, hogy máshol lehet, nálunk meg nem.

Egy másik jelenség. Marosvásárhelyen nincs sétálóutca. Egy egész sor másik városban – Vásárhelynél kisebbekben is – kialakítottak ilyeneket. Teljesen más a közérzete annak a városlakónak, aki szabadidejében nyugodtan végigsétálhat egy ilyen utcában, elandaloghat, kellemesen sétálva elbeszélgethet barátaival, családtagjaival, jelentősen nő a komfortérzete. És egy városgazdának az lenne az elsőrendű feladata, hogy olyan környezet kialakítására törekedjen, amelyben a város polgárai – de az esetlegesen ide látogató idegenek is – jól érzik magukat. És akkor talán elérhetnénk azt is, hogy azok a vásárhelyi polgárok, akik korábban pontosan a komfortérzet, jó közérzet hiánya miatt hagyták el szülőhelyüket, gondolkodni kezdjenek a visszatérésről.

Csak néhányat soroltam azok közül a problémák közül, amelyek a vásárhelyi közlekedést, vagy a hozzá kapcsolódó jelenségeket illetik. Természetesen a dolog nem ennyire egyszerű, de addig, amíg nem kezdünk el gondolkodni a megoldási módozatokon, amíg nem vállaljuk fel, hogy ezek megoldandó kérdések, minden rendkívül bonyolultnak tűnik. Egyszerűbb akkor lesz, ha valamennyien közösen próbálkozunk tenni a megoldások érdekében, ha valamennyien azt akarjuk, hogy ebben a városban jó közérzettel, boldogan éljünk.

Ajánlott bejegyzések

Van Isten, szereti a magyarokat

Rákóczi Kinga

Markó Béla: A LEGFONTOSABB VÁLTOZÁS

Rákóczi Kinga

Bögözi Attila: a változás nem varázspálca a jó tündér kezében

Rákóczi Kinga
Betöltés....

Ez a weboldal sütik használatával javítja az Ön élményét. Feltételezzük, hogy ezzel rendben van, de kérésre leiratkozhat. Elfogadás Bővebben